Ha bármilyen kapcsolatban, vagy tevékenységben
harmonikusak, és sikeresek szeretnénk lenni, tudnunk kell, hogy milyen
mértékben lépjünk be a szituációba, majd milyen mértékben lépjünk ki, azaz maradjunk
távol.
A kertész egy jó hasonlat, aki a megfelelő
időben elülteti a magokat a földbe, és megöntözi, de egy adott időben kilép a
képből, és hagyja, hogy a természet is elvégezze a saját munkáját. Időről-időre
azonban újra belép a szituációba, megnézi, hogy kapott-e elég vizet a növény,
nem támadták-e meg rovarok, szükségük van-e valamilyen tápanyagra. A kertész
feladata, hogy megfelelő teret biztosítson, hogy a mag kinyilváníthassa rejtett
szépségét, hogy felszínre hozhassa egyediségét; a virágokat tehát nem a kertész
teremti, ő csak azt segíti, hogy kifejezhessék magukat.
A kertész nem viszi túlzásba belépését
a szituációkba, mert azt már erőszakos beavatkozásnak neveznénk.
Miután elültette a magot, nem követeli
az azonnali eredményt, nem ássa ki a magot már másnap, hogy megnézze vajon
kicsírázott-e? Elvégzi a feladatát, teljesíti a dolgát, majd visszavonul, mert
megértette, hogy a virágok virágzása nem tőle függ. Természetesen nem is
távolodik el túl hosszú időre. Ha így tenne, a gondoskodás hiányában a növényei
meghalhatnak, vagy káros rovarok, bogarak támadhatják meg, amelyek elszívnák a
növények erejét. Tehát a kertész hosszú időre nem vonhatja ki magát az események
alól, de azzal, hogy tudja, mikor avatkozzon közbe, és mikor engedje a dolgokat
a maguk medrében folyni, egy harmonikus, tiszteletteljes partneri kapcsolatot
épít ki a természettel.
Hasonlóképpen nekünk is az a
kötelességünk, hogy elültessük a jó szándék, a tisztelet, a tolerancia pozitív
magjait, teret adva ugyanakkor másoknak, és az univerzum erőinek is arra, hogy
az időnek és hajlamaiknak megfelelően elvégezzék munkájukat és kifejthessék
hatásukat.
Nagyon gyakran elültetjük ezeket a
magokat, de azonnali eredményt várunk. „Már olyan sok türelmet mutattam, és az
illető mégsem változott meg! Meddig kell még tűrnöm? Úgy érzem, hogy teljesen
elnyom a másik.” Mivel szinte hozzá ragadunk ahhoz, amit teszünk, így nincs
hely, hogy bizonyos dolgok a maguk idejében megtörténjenek. Előfordul, hogy
helytelen típusú kegyelmet próbálunk gyakorolni, vagy bizonyos dolgokat,
személyeket kontroll alatt akarunk tartani; azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk,
tehát túlságosan belépünk, beavatkozunk az életükbe. Ez a beavatkozás, és a tér
megadásának hiánya provokálja az ellentéteket, a megbánást, és a másokkal való
konfliktusokat.
Máskor elegünk van a másikból; a
toleranciánk, és empátiánk teljesen elszáll, és azt mondjuk: „Most már elegem
van!” vagy „Nekem is megvan a magam dolga”, tehát hátralépünk, de önző módon,
mert teljesen elszigeteljük magunkat a másiktól vagy a szituációktól.
Ezt a fajta nemszeretem-érzést, vagy
elutasítást igen gyakran megokoljuk, vagy álruhába bújtatjuk az olyan
mondatokkal, mint:„Nekem is szükségem van egy kis térre”. „Hagyom, hogy
megálljanak a saját lábukon”. Valójában azonban arról van szó, hogy tovább már
nem tudjuk elviselni a helyzetet, mert nem gyakoroltuk a türelmes megértést,
ami engedi, hogy a jó és pozitív kicsírázzon és növekedjen a saját idejében
Az, hogy tudjuk, mikor
lépjünk hátra, és mikor lépjünk be egy szituációba, egy művészet, de nagyon
szükséges, ha el akarjuk érni, hogy mindig jól érezzük magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése