2015. december 26., szombat

A motiváció

A meditáció a gondolkodás és kísérletezés formájában segít megteremteni és megtartani a motivációnkat. Az érzékelés, az elképzelések és a célok újdonságához és világosságához fontos, hogy ellazuljunk, elengedjük a régi szokásokat, a régi gondolkodásmódunkat és látásmódunkat, hogy teret teremtsünk valami újnak és inspirálónak.

A motiváció egy belső, pozitív energia, a lelkesedés és a tiszta érzékelés kombinációja, ami képessé tesz bennünket arra, hogy véghezvigyük a feladatot.

Fontos folyamatosan megőrizni a határozottságot, mert különben nagyon könnyen megzavarhatnak bennünket a problémák, az újonnan felmerült események, vagy a lustaság. Mit tesz a motiváció? Az egyik realitásból egy másikba visz, vagyis onnan, ahol voltam oda, ahol szeretnék lenni. A cél érzékelése tartja fenn a motivációt. Amikor arra van szükség, hogy a motivációt újra működésbe hozzuk, akkor az alábbi kérdéseket kell megvizsgálnunk.
  • o   Mi az, amit akarok?
  • o   Miért szeretném?
  • o   Mi az, amit értékelek?
  • o   Mire van szükségem?
  • o   Mi az, amit élvezek?
  • o   Mi az, amit megértek? és különösképp
  • o   Mi az, amit szeretek?
Amikor leülünk és elgondolkodunk a fenti kérdések válaszain, ezek fogják képezni az új belső látásunk, és a feladatok alapját, hogy újra aktiváljuk azt, amit már elfelejtettünk. Az életünk során időről-időre hátra kell lépnünk, elcsendesedve újra meghatározni, újra felbecsülni, kísérletezni mindazzal, amit már tudunk, és amiről úgy gondoljuk, hogy tudjuk. Ez egy egyszerű gyakorlat, amit ha őszintén elvégzünk, serkenti az újdonságot a gondolatainkban és a motivációs mintázatunkban.
Ahhoz, hogy szélesítsük és megváltoztassuk ezeket a mintázatokat, szükséges, hogy:
  • o   újra meghatározzunk
  • o   újra megvizsgáljunk
  • o   új irányba tereljünk és
  • o   újra megtanuljunk bizonyos dolgokat.
Így generálódik az újdonság, a kreativitás és minőség.

A sikeres motiváció attól függ, hogy mennyire világos a célunk. Mennyire hiszek a célomban? A célomban vetett hit határozza meg az erőfeszítés minőségét. A motiváció akkor újul meg igazán, amikor felismerem, hogy mindig van lehetőség a gyakorlásra, ha élek a választás erejével.
Egy másik kérdés, ami segít a motiváció fenntartásában, hogy: „Mi az, ami igazán fontos nekem: A végeredmény vagy a folyamat?” A folyamat magával hozza a növekedést, a fejlődést és a tanulást. Amikor eredmény-orientáltak vagyunk, túlzottan az eredményre összpontosítunk, nem eléggé figyelünk, vagy hangsúlyozzuk magát a folyamatot, ami szükséges lenne ahhoz, hogy elérjük a végeredményt. A gyors rendbe hozás módszere, a „hét napos siker” formula, nem igazán működik, legalábbis nem állandóan. Ha megnézzük a természetet, láthatjuk a szépségét és erejét, ami az idő és a folyamat összekapcsolt eredménye. Például egy hatalmas tölgyfa, vagy a rózsa a kertben nem azonnal fejlődik ki. Bizonyos idő és hely kell a folyamatra, hogy működni tudjon.

Ahhoz, hogy egy folyamat hatékonyan menjen végbe, hogy az időt, az energiát, és az erőforrásokat a legjobban használhassuk, fel kell állítani egy fontossági sorrendet.

A fontossági sorrendhez fel kell ismerni, és el kell utasítani az okoskodó kifogásokat; (például, hogy „nincs időm”) és össze kell állítani egy működőképes, valóságnak megfelelő időbeosztást. Ha fontossági sorrendet állítok fel az értékeket illetően, akkor a motiváció típusa világos lesz számomra. Vajon a motivációm anyagiakhoz kapcsolt vagy szellemi? A kettő nagyon különbözik egymástól.

A materialista motiváció alapja az érvényesülési vágy, a versengés, a pozíció utáni vágy. Gyakran abban hiszünk, hogy ezek nélkül nem lehetünk sikeresek, és így ezen értékek alapján gondolkodunk és cselekszünk. Amikor a motiváció materialista, mindig jelen van a veszteségtől való félelem is, aminek a következménye a nehézkesség, a stressz és az aggodalom. A szellemi motiváció alapja a feladat iránti lelkesedés és a másokkal való együttműködés, aminek az eredménye a tisztelet, a harmónia, az egyén és a kollektíva jól-léte.


2015. december 12., szombat

A csend ereje

Ugyanúgy, ahogy a szennyezettség különböző formái elérték az extremitás állapotát a 21. században, hasonlóan ehhez, jelenleg a zaj okozta szennyezettség is extrém. Manapság jobban, mint valaha, szükségünk van arra, hogy kísérletezzünk a csend erejével, és megtapasztaljuk a sok módszert, amivel gyógyítani tudjuk a testet, a tudatot és a lelket. Bárhol legyünk a világban, mindenhol zaj van. Még akkor is, ha egy nagyon csendes helyre megyünk – egy csodálatos tengerpartra, messze a civilizációtól, - körbe fog venni a zaj. Ha nincs is külső zaj, valószínűleg meg fogjuk tapasztalni a nagy belső zajt.

Amikor körbevesz a világ zaja, nem vagyunk mindig tudatában az összes zajnak, amit a tudatunkban generálunk. De amikor találunk egy csendes helyet, messze a külső hangoktól, egyre jobban tudatába kerülünk a zajoknak – az állandó belső csacsogásnak. Például, éjszaka, amikor megpróbálunk aludni, ahelyett, hogy a tudat egyre csendesebbé válna, és pihenést tapasztalna, ami felfrissülést hoz, egyre inkább tudatába kerülünk az összes belső zajnak. Ilyenkor a tudat nagyon gyorsan mozog, nemcsak átéli az elmúlt nap tapasztalatait, de újra lejátssza azokat a jeleneteket, amik az előző héten vagy akár a múlt évben történtek. Hogyan tudjuk kezelni a tudatnak mindezt a zaját? Lehetséges kezelni, vagy el kell fogadnunk az emberi élet részeként?

Ha gyakoroljuk a csendet, vissza tudjuk nyerni a tudatosságot, ami túlvisz a modern élet zavaró, megjósolhatatlan és mesterséges tapasztalatain, hogy megtaláljuk a referencia belső rendszerét, ami egy teljes és hosszantartó jólétet kínál egyéni és társadalmi szinten is.

A csend párbeszédet nyit önmagunkkal és Istennel. Mindkettő lényeges, ha meg akarjuk találni a szellemi irányt, amire szükségünk van ahhoz, hogy egy teljes életet éljünk. A csend segít belépni önmagunk mellőzött szellemi realitásába – ez egy láthatatlan, de dinamikus realitás, ami ott áramlik mindannyiunkban. A csend bátorsággal és optimizmussal táplál minket. A csend fényében megtapasztaljuk a láthatatlan szellem erejét, és egy olyan életet tudunk teremteni, ami az igazságon alapszik.

Az idő most olyan, hogy minden másodperc, minden pillanat, minden nap és minden évszak fel van töltve csodálatos lehetőségekkel. Minden fel van töltve a lehetőségek magjaival, és elvethetem bármilyen cél, kívánság, sors palántáját, amit választok. Ugyanakkor, ezt nem tudom megismerni mindaddig, amíg nem válok nyugodttá, és nem kapcsolom ki a hétköznapi tudatosságomat, nem nyitom ki a szememet, és nem ismerem fel, hogy a lehetőség jelen van, valójában mindig ott volt – csak nem ismertem fel, vagy ha felismertem, nem döntöttem vagy nem cselekedtem. Minden nap elhozza a lehetőségek újdonságait. Ez az idő áldása. A magok most arra várnak, hogy elvessem azokat.         

2015. november 25., szerda

Új látásmód

Egy gyerek honnan tudja, hogy ő kicsoda? Amikor egy gyermek megszületik, akkor nem ismeri a nevét, a szüleit, a szituációt, amibe beleszületett és, hogy attól mit várjon. Teljesen ártatlanul születik meg. Azután információkat kap, amiket fokozatosan önmagába szív és használ azért, hogy kialakítson egy koncepciót önmagáról és a másokkal való kapcsolatairól. Sajnos, az információk, amikkel táplálnak mindannyiunkat, születésünktől kezdve, legtöbbször a külső fizikai felé irányítják a figyelmünket. Ez mélyen belénk vésődik. A szellemi identitás visszanyerése külsőleg nem erőltethető. A gyermek ki van téve az anyja, az apja, a család és később a párja és a társadalom befolyásának. Ők, mindannyian ugyanazzal az információval fogják táplálni és megerősíteni, ami sajnos a szellemi realitással ellentétes.

Bárhova is menjek, bármit tegyek, az emberek testként válaszolnak. Az emberek bennem a testet látják. Az emberek a szerepem, a nemem, stb. alapján fognak velem kapcsolatot teremteni, és nem szellemi látásmóddal. Ezért egyedül én vagyok az, akinek állandóan meg kell erősítenem ezt a látásmódot, és vállalnom kell annak a felelősségét, hogy újra és újra emlékeztessem önmagamat a „ki vagyok én?” kérdés válaszára, miközben szembenézek az élet különböző szituációival. Engednem kell, hogy a belső tudatosságom átszűrje mindazt, ami a külvilágból jön, és állandóan emlékeztetnem kell önmagamat a szellemi igazságra, hogy én egy lélek vagyok. Itt kezdődik a szellemiség kihívása. Ezen aktív erőfeszítés nélkül mindent csak passzívan szívunk önmagunkba. Bármi jöjjön felém, az legtöbbször a külvilágból jön és az igazi realitással ellentétes. Tehát, nekem magamnak kell a szituációra válaszolnom. Ebben az első mérföldkő a meditáció.

Csendben ülök. A gondolataimat elszakítom a testtől és arra a parányi fénypontra koncentrálok, ami a homlokom középpontja mögött van. A meditáció összes tapasztalata ebből a tudatosságból merül fel. Minden perc, amit meditációban töltök, értékes, de a legértékesebb idő a reggel, mert ez teremti meg a helyes perspektívát a nap további részére. Ha a napot nem így kezdem, akkor a hatások a nap folyamán olyan erőteljesek lehetnek, hogy nagyon könnyen elfelejthetem, hogy valójában ki is vagyok. A felejtés itt olyan, mintha szellemi amnéziában lennék; minden kikerül a központból és elkezdek újból hétköznapi módon gondolkodni, önmagamat testnek és szerepnek látva. Amikor minden reggel időt töltök azzal, hogy a „ki vagyok én” tudatosságában legyek, ez segít abban, hogy a saját önbecsülésem és öntiszteletem újból megerősödjön. 

2015. november 12., csütörtök

Én, a lélek


Csendben ülök… Tudatába vagyok a sok különböző energiának, amiből az élet felépül… Egy kis időre el akarom fordítani a figyelmemet ezektől a fizikai energiáktól és az energiámat befelé irányítom… Tudatosan arra figyelek, hogy ellazuljak, hogy elengedjem az izmok feszültségét…., minden nyugodttá válik… ellazulok… Most, ahelyett, hogy kifelé tekintenék, engedem, hogy a tudatommal befelé nézzek… Bár érzékelem a kinti világot, de eldöntöm, hogy néhány percig nem azt nézem… engedem, hogy a külvilág hangjai eltűnjenek a messzeségben… A tudatom képernyőjén elképzelek egy fénypontot…  Ahogy a test békésen ül, tudatába kerülök az életerőnek, az élet forrásának a homlokom közepén. Ez vagyok én, egy örökkévaló fénypont. Az örökkévaló formám tudatosságában összegyűjtöm az energiáim teljes erejét… Tudom, hogy én ennek a fizikai eszköznek, a testemnek vagyok a mestere… Én irányítom a fizikai érzékszerveim működését… Mit látok ezeken a szemeken keresztül? Én döntöm el, mit mondok az ajkaimon keresztül, hogy mit szívok magamba mindabból az információból, amit hallok a füleimmel… Én, a fénypont, az örökkévaló lélek vagyok a teremtő. Én, ez a pont egy végtelen energia vagyok. Én vagyok a mester. Ezzel a tudatossággal képes vagyok fényt és életet küldeni a fizikai testen keresztül, arra használva ezt a testet, ami épít és táplál, ami jósággal teli.



2015. október 27., kedd

Boldogság


Az élet legnagyobb kincse a boldogság és e tapasztalat iránti vágy végtelen. Hol kezdődött? Az első tapasztalattal, hogy testben vagyok, hogy mozgatom a karjaimat, a lábaimat, az ujjaimat, hogy kimondtam az első szavakat, hogy a szemeimmel láttam, a füleimmel hallottam, a kezeimmel játszottam, hogy megtanultam gondolkodni, rajzolni, magyarázni, megérteni. Amikor azt mondták, hogy valamit jól tettem, hogy csinos vagyok, okos vagyok, sikeres vagyok, első vagyok. Ez az a boldogság, ami nem sértett másokat. Ott volt a természetes boldogság, a béke és az elégedettség érzése. De honnan jött a boldogtalanság? Mi változtatta meg az ártatlan boldogságot?
Az igazi boldogság maga az önismeret, ezért minden támasz nélküli. Független, túl van a vonzásokon, az érzelmi függőségeken, az állandó akaráson. Valamit mindig keresünk, ami megteremtheti a boldogságunkat, legyenek ezek a kapcsolatok, a zene, a mozi, a kábítószerek, a ruházkodás, stb. Először valóban adnak valamilyen élvezetet és kielégülést, de az idő múlásával még többre van szükség, hogy fenntartsák a boldogságot. Azután egyre nehezebbé válik az öröm, a megelégedettség megtapasztalása, mert egyre szélsőségesebbé válunk. A boldogság állandó kutatása ebben az örökké változó világban, ahol semmi nem marad állandó, végül boldogtalansághoz, szomorúsághoz és feszültséghez vezet. A keresés olyan szokássá válik, amit nem tudunk abbahagyni, és mire felismerem, hogy az, amit eddig kerestem, nem a boldogság igaz forrása, már sok terhet felhalmoztam a különböző szokásokkal és tapasztalatokkal, és tetteim következményeivel.  
Ugyanakkor biztos van valamilyen módszer, amivel meg tudom változtatni a régi szokásaimat, és visszanyerem a természetes boldogságot, ami szabad a szomorúság minden formájától?
Mire van szükségem, hogy a folyamatot elkezdjem? A figyelmemet egy időre el kell távolítanom a boldogság keresésétől és meg kell értenem a szellemi bölcsességet és igazságot. Meg kell értenem, hogy az eredeti természetem a béke, a tisztaság, az üdvösség, az igazság és az erő. Meg kell tanulnom a módszereket, hogy ezeket újból a felszínre hozzam. Meg kell ismernem önmagamat. A pozitív oldalra kell koncentrálnom mindenben, a gondolataimban, a szavaimban és a tetteimben. Meg kell tanulnom ellenőrizni a gondolataimat és érzéseimet, mert azok az én teremtéseim. Meg kell tanulnom használni a gondolati erőt, hogy megértsem önmagamat. Meg kell tanulnom használni a nyelvemet, hogy az ne úgy viselkedjen, mint egy mérges kígyó, ami másokat bánt és nevetségessé tesz, mert ez önmagamnak is boldogtalanságot okoz. A tetteimnek hasznot kell hozniuk másoknak és önmagamnak is. Azok ne csak önmagam hasznáért legyenek, mert ez vezet a magányhoz! Türelmesnek kell lennem másokkal, függetlenül a koruktól, a bőrszínüktől, a nemüktől, és még akkor is tiszteletet kell adnom, ha ők inzultálnak engem. Lehet, hogy az egyensúly visszaállításához szükség van egy kis erőfeszítésre, de az elérés óriási, és az eredmény a harmónia és a belső öröm.

2015. szeptember 30., szerda

Békében lenni


Legyél békében önmagaddal
Az első lépés, hogy visszahozzuk a békét a saját életünkbe. Ehhez ismerd meg önmagadat olyannak, aki vagy. Ismerd fel, és ismerd meg az igazi énedet egy szellemi lényként, ami mindennek az alapja. Amikor rendelkezel ezzel a világos rálátással önmagaddal kapcsolatban, hogy te a lélek vagy, akkor el kezded felismerni, hogy minden békétlenség a világban ott kinn van, és itt a belső világban egy dolog van, amit mindannyian elfelejtettük, hogy kik vagyunk. Elfelejtettük, hogy kik és mik vagyunk. Önmagad felismerésével, lélekként és nem testként, megteremtődik annak a felismerése is, hogy a béke a te igaz és örökkévaló természeted. A módszert, hogy ezt a tudatosságot felébresszük, ismerik meditációnak.

Legyél békében másokkal
Fogadj el másokat olyannak, amilyenek. Ez nem olyan könnyű azt követően, hogy egy egész életet elutasítással és ellenállással töltöttünk.  Amikor felismered önmagadban az elutasítást másokkal szemben, kérdezd meg, miért? Valószínűleg észre fogod venni, hogy ők nem azt teszik és nem olyanok, amit te akarsz. Ez a hiedelem is a felejtésünkből jön, hogy elfelejtettük, hogy mi valójában természetes módon adók vagyunk. Megpróbálunk másoktól kapni és elfelejtjük, hogy az igazi szeretet semmit nem akar elvenni másoktól, az csak ad és megosztja önmagát. Elfelejtettük, hogy a szeretet lényegében az, amik vagyunk. Hallgasd meg a másik szívét. Általában mások sem ismerik önmagukat. A tendencia az, hogy mi akarjuk nekik megmondani, hogy milyennek kellene lenniük. A módszer, hogy igazi békét teremtsünk a kapcsolatokban, hogy ne csak meghallgassuk a szavaikat, de hallgassuk meg az érzéseiket is.  Engedjük, hogy elmondják a saját történetüket. Segítsünk nekik abban, hogy ők is tisztán lássák, mi folyik a szívükben. Ahogy ezt megteszed, megteremted az igazi kapcsolatot minden ítélkezés nélkül. Ahogy ezt megteszed, képes vagy arra, hogy meghallgasd őket nagyobb tisztánlátással, hogy megértsd, hogy valójában mire gondolnak, és mit éreznek.

Legyél békében a világgal
Legyél tudatában annak, hogy nincs olyan a világban, mint mi és ők. Valójában nincsenek határok, csak tanult elképzelések és felfogások vannak, amik arra szolgálnak, hogy megteremtsék a szétszakadást, a különválást. Mi egy család vagyunk. Ez a mi igaz szellemi identitásunk. Amikor másokat és a világot igaz látásmóddal nézzük, észrevesszük, hogy a régi érzelmi megszokások és reakciók az események irányába el kezdenek szertefoszlani. Helyette felmerül a természetes nyugalom, és egyre békésebbé válunk a világgal.

Legyél békében a Teremtővel
Legyél nyitott, hogy megkapd a segítséget. Sokan valószínűleg azt mondanák, hogy ők mindezt maguktól szeretnék megtenni, míg mások bevallják, hogy nem tudják megtenni segítség nélkül. Aztán vannak néhányan, akik okosan elkezdenek megnyílni, hogy megkapják a segítséget egy magasabb Erőtől.  Ők nyitottak maradnak a szubtilis Forrás, az energia isteni Forrása felé, a szeretet, a fény és erő formáiban. Tudják, hogy minden, amit tenniük kell, hogy nyitottak maradjanak. Ha megtanulod megfigyelni a belső érzéseidet, ha nyitott maradsz, akkor el kezded felismerni annak a magasabb Erőnek a szubtilis jelenlétét, ami megmutatja neked, hogy hol is vagy valójában. Segít abban, hogy békében legyél, és mindent békében tegyél.

2015. szeptember 9., szerda

8. alapelv: Kapcsolat a Feltételnélküli Forrással

Az Univerzumban van egy élő Pont, aki semmilyen szükségletnek, vágynak, akaratnak nincs alávetve. Mivel ez a Lény nem akar semmit, minden az Övé, de nem a birtoklás és ellenőrzés vonatkozásában, hanem úgy, hogy minden dolog természetes módon a Feltételnélküli Forrás felé mozdul el. Egyszerűen csak azért, mert mindenki, aki közel jön, érzi a természetes szeretetet, ami szabadon árad Belőle.  Érzékelik az önzetlen szolgálatát és azt, hogy megosztja velük mindazt, aki, és amije van. Mint egy sugárzó Mágnes, túl az anyag és az idő korlátain, túl az adok-veszek szokásain, a kalkuláción. A Forrás mindent vonz, mivel Neki nincs semmilyen vágya, csak az adás valósul meg általa.
A Feltételnélküli Forrás szeretete olyan, mint egy szellemi napfény. Önzetlen, önmagában teljes: mindig hozzáad, és soha nem vesz el. Ami feltételnélküli, azt mindig becsben tartják az imádat szempontjából, és talán ezért tisztelik Istent és az igazi szenteket is a világ minden részén. A Forrásból származó szellemi fény rávilágít az elfelejtett valóságra, a rejtett potenciálunkra, az eredeti jóságunkra. Kinyilvánítja igazi énünket. Utána, ha szeretnénk, táplálhatjuk és fejleszthetjük ezt a tudatosságot, de csak olyan mértékben, amilyen mértékben megtartjuk a kommunikáció nyitott csatornáját. Különben az áram rövidre zár, blokkolódik, vagy egy másik irány miatt lemerül, és egy idő múlva teljes sötétség lesz. Ma az emberiség a teljes sötétség fázisában él, teljes az áramszünet.

A meditáció egy olyan mentális gyakorlat, amikor a Feltételnélküli Forráshoz kapcsolódunk. Amint létrehozzuk ezt a kapcsolódást, megtörténik a tisztulás, és a tudat felszabadul az „én” és „enyém”, a múlt, a megbántódás és a kis dolgok korlátaitól.

A meditáció alatt a tudat elengedi a korlátozottság szálait. Mint a madár, a tudat szárnyra kel, és kapcsolódik Istenhez. Ez a kapcsolat nem nehéz, ha a tudat igazán szeretné megismerni az igazságot, nem csak követelésekkel próbálkozik, vagy hízelgéssel, imával vagy valamilyen önző szándékból, könyörögve valamiért. Amikor csak a kapcsolódás iránti vágy van jelen, a lélek egy mágneses vonzást érez, ami képessé teszi arra, hogy átrepülje az összes lehetetlen akadályt, mint amilyen a „Nem tudom megtenni”, „Hogyan?” és a „Nincs időm!”. A kapcsolódás szellemi erővel tölti fel a lelket, ami mindig megőrzi a pozitivitást, és nem kerül a külső negativitás befolyása alá.

A meditáció segít a belső erő elsajátításában, különösen akkor, amikor használjuk is a mindennapi életünk során. Az ilyen erő megtartásához szükséges a naponkénti kapcsolódás, a feltöltődés minden reggel. A csendben az emberi lények egy személyes, baráti kapcsolatba kerülnek Istennel, aki nemcsak meghallgat és segít, de jelen van. Az emberi lények teljesen elvesztették már ezt az egyszerű élvezetet, ami Isten jelenlétéből adódik; úgy érzik, valamit mindig kérniük kell, vagy kántálniuk kell valamit. Ennek a szellemi találkozásnak a csendjében elegendő csak nyugodtan maradni és elégedetté válni. 

2015. június 12., péntek

A szellemi életvitel alapelvei - 2. alapelv

2. alapelv: Tudatában lenni, de nem ítélkezni
A Rádzsa Jóga meditáció ösvényén ismert az a mondás, hogy: „Láss, de ne láss! Hallj, de ne hallj!”, ami azt jelenti, hogy bár tudatában vagyunk a realitásoknak, beleértve a negatív dolgokat is, de nem a negatívra összpontosítunk.
Általában azért akadunk fenn a negatív dolgokon, mert azonnal reagálunk, és ezek a reagálások úgy nyilvánulnak meg, hogy ítélkezünk, vádaskodunk, kritizálunk, vagy felcímkézzük a másikat.  Olyankor tesszük ezt mindannyian, amikor fenyegetve érezzük magunkat, azzal, ami ismeretlen, vagy amikor kimozdítanak bennünket a kényelmi zónánkból. Azzal, hogy ítélkezünk, vagy kritizálunk, mindent egy adott dobozba zárunk, de a dobozos gyors ételhez hasonlóan, bár lehet, hogy kényelmes, nem mindig egészséges. Az ilyen mentális és emocionális hozzáállás nagyon veszélyes, mivel megbélyegezzük a személyt vagy a szituációt, hogy: ők olyanok, és annak megfelelően bánunk velük. Sajnos gyakran ez tudat alatt történik.
A látásmódunk és hozzáállásunk azért marad olyan kritikus és bíráló, mert a mi részünkről nincs betáplált pozitív energia, ami bátorítana, vagy megengedné a pozitív változást.
Ha negatívat táplálunk be, akkor abból nem lehet pozitív kimenetel.
Gyakran cselekszünk ily módon. Valamiképp szeretnénk, hogy a többiek jobbak legyenek, de ahelyett, hogy bíznánk bennük, segítenénk őket, és észrevennénk bennük a jó minőségeket, valójában hátráltatjuk őket azzal, hogy a gyöngeségeikre, hibáikra, vagy a múltjukra koncentrálunk. Amire mi összpontosítunk, az teljesen negatív, de mégis azt várjuk el, hogy ők legyenek jobbak.
Amikor az éber tudatosságunkban sokkal függetlenebbek, azaz kívülállók vagyunk, akkor nem a rosszra fogunk összpontosítani, hanem azt fogjuk nézni, hogy a rosszat hogyan tudjuk jóra változtatni a pozitív érzéseink vagy hozzáállásunk közreműködésével. Az igazán nemes-lelkű cselekedet ez; a névtelen, jó-akaratú közreműködés, ami megoldást kínál, szemben a kritizáló és ítélkező emberek szokásos panaszkodásaival.
Aki szellemileg éber, képes orvosolni a bajt, és nem bonyolódik önmagát igazoló panaszkodásokba.
Az érettség azt jelenti, hogy teljesen tisztában vagyok a dolgokkal, és amennyire tudatában vagyok, olyan mértékben maradok csendben. Nagyon sok dolog szinte magától megoldódik, ha a motivációnk, amivel közreműködünk, állandóan kedves és őszinte.

2015. május 30., szombat

A szellemi életvitel 8 alapelve - 1. alapelv

A szellemi életvitel alapelvei, amik a saját szemlélődésünkkel és a csenddel segítenek bennünket a mindennapi életünkben.

1. Alapelv: Megfigyelni, de nem magunkba szívni
A megfigyelés azt jelenti, hogy bármilyen helyzetbe kerülünk, bármilyen vonatkozásban, egy újfajta gondolkodási pozícióba helyezzük magunkat.

A megfigyelés egy olyan csendes képesség, amit meg kell tanulnunk, ha világosan fel akarjuk mérni, hogy milyen pozitív változásokra van szükség egy adott szituációban, vagy egy bizonyos személy vonatkozásában. Amikor kívülálló, független megfigyelők vagyunk, ez azt jelenti, hogy a tudatunk állandóan világos és szabad, tehát nyitott az új perspektívák felé, és így tanulunk meg figyelemmel meghallgatni másokat, és ráhangolódni mások valóságára.

A megfigyelés lehetővé teszi számunkra, hogy kreatívak, termékenyek, hatékonyak legyünk, mert teret engedtünk egy igaz és jobb megértés számára.

Ha nem tanuljuk meg a megfigyelésnek ezt a művészetét, akkor reagálunk, és magunkba szívjuk a személy vagy szituáció negativitását. Elmerülünk a „Mi a baj?” futóhomokjában, ami meggátol bennünket abban, hogy a helyére tegyük a dolgokat. Amikor a negatív érzelmeket magunkba szívjuk, és feltöltődünk azokkal, elnehezülünk, és reménytelenül földhözragadttá válunk.

A túlterheltség miatti gravitáció nem teszi lehetővé, hogy felülemelkedjünk a történteken, és a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük. Eredményeképpen elveszítjük a perspektívát, és túlreagáljuk a dolgokat.

Ha meg szeretnénk érteni, hogy a megfigyelés mentális pozíciója hogyan segít bennünket a perspektivikus látásmód erejének a megszerzésében, érdemes megnéznünk a madarak és a hangya példáját. Míg a hangya állandóan nyüzsög, rohangál ide-oda, hogy megtalálja, és összegyűjtse az élelmet, mindig csak azt fogja látni, ami közvetlenül az orra előtt van. Ezzel szemben a madár felemelkedik a földről, egyre magasabbra száll, és egyre nagyobb távlatból kezdi látni az egész képet, mint ahogyan a földről, vagy akár egy faág tetejéről láthatná. Az egész kép látása egy teljesen más perspektívát mutat. Csak ezek után lesz képes arra, hogy tisztán lássa, hogy merre menjen, és mit tegyen.

Amikor elveszítjük a perspektivikus, távlati látásmódot, belebonyolódunk a részletekbe, elmulasztjuk azt, ami „nyilvánvaló”, és el se tudjuk képzelni, hogy más valóságok is léteznek.

2015. május 17., vasárnap

A lélek eredeti minőségei

A léleknek öt elsődleges minősége van, amiről azt is mondhatjuk, hogy ezek az emberiség eredeti színei, amelyekkel az életünk képét festjük meg. Ezek:

Béke
Ez a lélek eredeti minősége. A béke: belső derű, nyugalom, az erőszakmentesség személyesen megtapasztalt állapota. A békének ebben az állapotában, harmóniában vagyok mindennel és mindenkivel, ami, vagy aki körülöttem van. A „shanti” szó békét jelent, és ez a gondolat az, amit a meditációban egy kulcsfontosságú lépésként használunk.

Tisztaság
A becsületesség és világosság állapota, amelyben ugyanaz vagyok kívül, mint belül, nem csapom be se magamat, sem másokat. Következésképpen nincs jelen semmilyen mesterkéltség. A tisztaság az eredeti igazság állapota, amelyben semmilyen erőszakot nem követünk el mások ellen, és amelyben ellenem sem követhetnek el semmilyen erőszakot. Amikor az énünk az eredeti tisztaság állapotában van, azt mások nem károsíthatják, vagy nem rombolhatják le, hiába is próbálkoznának, mivel a tisztaság a védelem természetes aurájával egy láthatatlan gátként szolgál. Amikor elérem a tisztaságnak ezt a szintjét, ez azt jelenti, hogy minden dolgot tisztelek.

Szeretet
Talán ezt az eredeti minőséget a legnehezebb elérni, mivel már nagyon belekeveredett a ragaszkodás, a birtoklás és függőség, mint mélyen gyökerező szokások, és ezeket fogadják el normálisnak. Eredményeként, az emberi lények nehéznek találják a tiszta szeretet igazi formáinak felismerését, ami feltétel nélküli. A szeretet minősége azt jelenti, hogy „gondoskodom”, megosztok, és különösképp szabaddá teszek. A szellemi szeretet soha nem teremt szükségletet vagy függőséget, amelyben a másik lény nem találhatja meg önmagát, vagy nem lehet önmaga. Az univerzumban a szeretet a legnagyobb erő és áldás.

Tudás
A tudás alatt az értendő, hogy ismerem magam, és az vagyok, aki örökké és valóban vagyok, és ebben a tudatosságban létezem. Nem csak ismeret a lélekről, a békéről, a szeretetről, stb., hanem sokkal inkább annak a tudása, hogy a lélek vagyok, a béke vagyok, a szeretet vagyok. Az igazi tudás abban fejeződik ki, ami „vagyok”, az én eredeti tudatosságában, ami az egó hamis énjén túl létezik.

Boldogság
A boldogság az öröm, az élvezet természetes kifejezése, miközben élünk, és kapcsolatba kerülünk másokkal. Boldogság csak akkor lehetséges, amikor tisztelettel viszonyulok magamhoz és másokhoz, és hagyom, hogy mások is részesedjenek abból, ami vagyok, és amim van.  Kapcsolatba kerülök az emberekkel és a természettel, és azon keresztül megtapasztalom az emberi élet beteljesülését.

Amint tudatára ébredünk ennek az öt elsődleges minőségnek, fokozatosan rájövünk arra, hogy mindegyiknek milyen sok jellemzője van.

2015. február 20., péntek

Belépés és kilépés

Ha bármilyen kapcsolatban, vagy tevékenységben harmonikusak, és sikeresek szeretnénk lenni, tudnunk kell, hogy milyen mértékben lépjünk be a szituációba, majd milyen mértékben lépjünk ki, azaz maradjunk távol.

A kertész egy jó hasonlat, aki a megfelelő időben elülteti a magokat a földbe, és megöntözi, de egy adott időben kilép a képből, és hagyja, hogy a természet is elvégezze a saját munkáját. Időről-időre azonban újra belép a szituációba, megnézi, hogy kapott-e elég vizet a növény, nem támadták-e meg rovarok, szükségük van-e valamilyen tápanyagra. A kertész feladata, hogy megfelelő teret biztosítson, hogy a mag kinyilváníthassa rejtett szépségét, hogy felszínre hozhassa egyediségét; a virágokat tehát nem a kertész teremti, ő csak azt segíti, hogy kifejezhessék magukat.
A kertész nem viszi túlzásba belépését a szituációkba, mert azt már erőszakos beavatkozásnak neveznénk.

Miután elültette a magot, nem követeli az azonnali eredményt, nem ássa ki a magot már másnap, hogy megnézze vajon kicsírázott-e? Elvégzi a feladatát, teljesíti a dolgát, majd visszavonul, mert megértette, hogy a virágok virágzása nem tőle függ. Természetesen nem is távolodik el túl hosszú időre. Ha így tenne, a gondoskodás hiányában a növényei meghalhatnak, vagy káros rovarok, bogarak támadhatják meg, amelyek elszívnák a növények erejét. Tehát a kertész hosszú időre nem vonhatja ki magát az események alól, de azzal, hogy tudja, mikor avatkozzon közbe, és mikor engedje a dolgokat a maguk medrében folyni, egy harmonikus, tiszteletteljes partneri kapcsolatot épít ki a természettel.

Hasonlóképpen nekünk is az a kötelességünk, hogy elültessük a jó szándék, a tisztelet, a tolerancia pozitív magjait, teret adva ugyanakkor másoknak, és az univerzum erőinek is arra, hogy az időnek és hajlamaiknak megfelelően elvégezzék munkájukat és kifejthessék hatásukat.

Nagyon gyakran elültetjük ezeket a magokat, de azonnali eredményt várunk. „Már olyan sok türelmet mutattam, és az illető mégsem változott meg! Meddig kell még tűrnöm? Úgy érzem, hogy teljesen elnyom a másik.” Mivel szinte hozzá ragadunk ahhoz, amit teszünk, így nincs hely, hogy bizonyos dolgok a maguk idejében megtörténjenek. Előfordul, hogy helytelen típusú kegyelmet próbálunk gyakorolni, vagy bizonyos dolgokat, személyeket kontroll alatt akarunk tartani; azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, tehát túlságosan belépünk, beavatkozunk az életükbe. Ez a beavatkozás, és a tér megadásának hiánya provokálja az ellentéteket, a megbánást, és a másokkal való konfliktusokat.

Máskor elegünk van a másikból; a toleranciánk, és empátiánk teljesen elszáll, és azt mondjuk: „Most már elegem van!” vagy „Nekem is megvan a magam dolga”, tehát hátralépünk, de önző módon, mert teljesen elszigeteljük magunkat a másiktól vagy a szituációktól.

Ezt a fajta nemszeretem-érzést, vagy elutasítást igen gyakran megokoljuk, vagy álruhába bújtatjuk az olyan mondatokkal, mint:„Nekem is szükségem van egy kis térre”. „Hagyom, hogy megálljanak a saját lábukon”. Valójában azonban arról van szó, hogy tovább már nem tudjuk elviselni a helyzetet, mert nem gyakoroltuk a türelmes megértést, ami engedi, hogy a jó és pozitív kicsírázzon és növekedjen a saját idejében  

Az, hogy tudjuk, mikor lépjünk hátra, és mikor lépjünk be egy szituációba, egy művészet, de nagyon szükséges, ha el akarjuk érni, hogy mindig jól érezzük magunkat.

2015. február 11., szerda

Kommunikáció

A kommunikációnk nagy rész nem verbális, és csak ritkán ismerjük fel, hogy milyen nagy hatással van másokra. A hangszín, amit használunk, a testbeszéd, (különösen a szem és az arc) a viselkedésünk, az érzéseink állandóan kommunikálnak másokkal, kifejezve a haragot, félelmet, szeretetet, bizalmat, elutasítást – az emócióinkat. Amit gondolunk, nem tudjuk elrejteni; egy darabig talán lehetséges, de végül az igazság kiderül.
Ahhoz, hogy világosan kommunikáljunk egymással, az első lépés, hogy csendben legyünk, azaz a meghallgatás képessége.
A meghallgatáson kívül a kommunikációhoz hozzátartozik a megosztás, megértés, és annak az élvezete, amit mások képesek felkínálni. A valódi kommunikáció: gyógyító és tápláló.
Nemcsak másokkal kommunikálunk, hanem önmagunkkal, Istennel, sőt még a természettel is. A nyugalomban maradás, az összeszedettség, és nyitottság képessé tesz bennünket arra, hogy ráhangolódjunk másokra, hogy megfelelő módon válaszoljunk, jelentőségteljesen, nemcsak egy mechanikus módon.
Mi blokkolja a pozitív kommunikációt?

·         A terjengős gondolatok, szavak, túlzott tevékenységek, aminek következtében nem tudunk világosan gondolkodni. Elveszítjük a lényeget, hogy mit is akarunk mondani.
·         Amikor elveszünk a saját érzelmeinkben vagy elképzeléseinkben. Egy ilyen állapotban nem hallgatunk figyelmesen a másikra.
·         Negatív módon való visszaemlékezés a múltra. Ez nem engedi, hogy helyesen hangolódjunk a jelenre és a jövőre. Amikor a jelen szükségleteivel nem kommunikálunk helyesen, akkor elveszítjük a lehetőségeket.
·         Az őszinteség hiánya. Amikor a gondolataink és érzéseink őszinték és tiszteletteljesek, akkor mások szíve megnyílik felénk. Felépül a bizalom pozitív gyorsforgalmú útja, és a kommunikáció pozitívan áramlik.
·         Negatív érzékelés teremtése és érzése másokkal kapcsolatban, azaz ahogyan látjuk őket, vagy ahogyan felcímkézzük a másikat. Az ilyen érzések, függetlenül attól, hogy mennyire jól akarjuk elrejteni, végül mindig elmondásra kerülnek egy nagyon kifinomult, nem verbális módon, és egy nehéz, feszült atmoszférát teremtenek.
·         A negatív érzékelés és érzések nem elengedése. A másokkal való kapcsolataink megújításának egyetlen módszere, ha naponta elengedjük a negativitást, hogy elkerüljük ezek beépülését. A beépülés messze gyorsabban megy végbe, sokszor teljesen észrevétlenül, és csodálkozunk, hogy miért marad el a pozitív eredmény.
·         A csend hiánya. Amikor mélyen magunkba nézünk, és a gondolatainkat, érzéseinket a csend karanténjába helyezzük, ez képessé teszi a pozitívvá válásunkat. A csend karanténja a relaxáció; szétoszlatja a haragot, és vádaskodást, panaszokat, ami gyakran együtt jár a haraggal.

Milyen módjai vannak a kommunikáció fejlesztésének?

·         Mindkét füllel hallgassuk a másikat. Aktív meghallgatóknak kell lennünk, teljes ráhangolódással, hogy teljesen jelen legyünk az adott pillanatban, együtt a személlyel. Ha nem ez történik, akkor az egyik fülemmel meghallom, és a másikon kiengedem, vagy csak félig hallom meg, amit a másik mond, ami nyilvánvalóan félreértésekhez vezet.
·         Értsük meg, hogy honnan indult a másik személy. Ne csak feltételezzünk, elképzeljünk, vagy ítélkezzünk; amikor ezt tesszük, a kritikus látásmódunk megbénítja a másikat, hogy kifejezhesse, amit mondani szeretne. Ezek után, a helytelen vagy félig igaz feltételezések miatt, a másik személy nem kap lehetőséget az előre haladásra, vagy az önkifejezésre, hogy kikerüljön a vonatkoztatási rendszerünkből. Ahhoz, hogy másoknak igazi esélyt adjunk az önkifejezésükre, nem helyezhetjük a saját kereteinket köréjük.
·         A megszólalás előtt gondolkodjunk. Ez nem egy új dolog, de hiába halljuk gyakran, mégis elfelejtjük alkalmazni. A beszéd előtti gondolkodás azt jelenti, hogy kimutatjuk a másik felé mérlegelésünket, és akkor a megfelelő időben, a megfelelő módon a megfelelőt mondjuk.
·         Mindig azt mondjuk, amit gondolunk. Amikor bátran, nyugodtan, önbizalommal és erőszak nélkül beszélünk, akkor a kommunikáció őszinte, nyitott, világos, és bizalmat keltő. Nem az a bátorság, ha azt mondjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy a másik épp azt szeretné hallani. Ha a bátorság azért hiányzik, mert szükségünk van arra, hogy jóváhagyják, amit mondunk vagy, hogy elfogadjanak, vagy hiányzik az önbizalom, akkor a kommunikáció, és általa a kapcsolatunk is, felszínes és mesterkélt marad, ami senkinek nem kielégítő.
·         Tanuljuk meg a csend nyelvét. A csend alapját képezi a helyes szándéknak, pozitív érzéseknek és világos viselkedésnek. A csend nyelvének csak egyetlen nyelvtani szabálya van: ami az őszinteség és kedvesség. Az őszinteség világosságot teremt, és a kedvesség tiszteletet ébreszt.


Amikor a másokkal való találkozásunkkor időt szakítunk arra, hogy elgondolkodjunk a saját kommunikációs szintünkön, akkor a csendben történt felismeréseink sokkal magasabb minőség alapján valósulnak meg. Az összes kapcsolatunkban, minden vonatkozásban, könnyűséget fogunk tapasztalni: legyen szó magunkról, másokról, vagy a Fény Legfelső Forrásáról.

2015. február 1., vasárnap

Ok okozat 2

Idő: Az idő egy olyan értékes erőforrás, amiről gyakran azt érezzük, kevés van. Egyetlen eltelt másodperc sem fog visszatérni. De ha pozitív karmát teremtek az idővel, akkor mindig lesz elég időm arra, hogy azt megtegyem, amit szeretnék. Az idő együtt fog működni velem. Amikor elvesztegetem az időmet, akkor „büntetésként” időzavarban leszek.   
Vagyon: Vannak, akiknek sok a vagyonuk, mégis mindig „szegénynek” érzik magukat. Nem a vagyon tesz valakit gazdaggá, hanem a hozzáállás. Ha a vagyont egy nemes célért használjuk, akkor az sokszorosan visszatérül. Nem véletlen, hogy a jótékonyságnak fontosságot tulajdonítanak.
Kapcsolatok: Vannak olyanok, akik látszatra sok kapcsolattal rendelkeznek, mégis, amikor segítségre szorulnak, nagyon kevesen vannak mellettük, hogy „viszonzást” adjanak. A kapcsolatok befektetések. Minél több szeretetet, tiszteletet, kedvességet, együttműködést és együttérzést „fektetek be”, annál többet kapok azokból vissza.
Tudat/test: A gondolataim és az energiám a legértékesebb erőforrásaim. Ha nem használom ezeket megfelelően, akkor le kell aratnom az annak megfelelő következményeket. Ha negatív, és haszontalan dolgokról gondolkodom, akkor lehet, hogy fejfájásom lesz. Ha egész nap a számítógép előtt ülök, akkor előbb-utóbb szemüveget kell viselnem. Ha a tüdőmet oxigén helyett nikotinnal szennyezem, akkor ennek lehet a következménye egy tüdőbetegség.
Természet: Ha megtanulom, hogy ne szórjam szét a szemetet, vagy ne pazaroljam a vizet, és más természeti kincseket, akkor egy tiszteletteljes kapcsolatot alakítok ki az anyatermészettel. Teljesen mindegy, hogy mások mennyi szemetet szórnak ki az autójuk ablakán, az én feladatom, hogy megteremtsem a magam személyes kapcsolatát a természettel és az 5 elemmel. Ha így teszek, a segítőimmé válnak, amikor szükségem lesz rájuk. Így mindig lesz mit ennem, lesz vizem és lesz levegőm.
Most itt az idő, hogy rendezzük a karmikus számláinkat azzal, hogy tiszteletet adunk minden erőforrásunknak. Hangolódjunk a legmagasabb célunkra, hangoljuk össze az erőforrásainkat ezzel a céllal. Mindig adjunk többet, mint amennyit veszünk, és minden erőforrásunk bőségben lesz.