Új látásmód

Egy gyerek honnan tudja, hogy ő kicsoda? Amikor egy gyermek megszületik, akkor nem ismeri a nevét, a szüleit, a szituációt, amibe beleszületett és, hogy attól mit várjon. Teljesen ártatlanul születik meg. Azután információkat kap, amiket fokozatosan önmagába szív és használ azért, hogy kialakítson egy koncepciót önmagáról és a másokkal való kapcsolatairól. Sajnos, az információk, amikkel táplálnak mindannyiunkat, születésünktől kezdve, legtöbbször a külső fizikai felé irányítják a figyelmünket. Ez mélyen belénk vésődik. A szellemi identitás visszanyerése külsőleg nem erőltethető. A gyermek ki van téve az anyja, az apja, a család és később a párja és a társadalom befolyásának. Ők, mindannyian ugyanazzal az információval fogják táplálni és megerősíteni, ami sajnos a szellemi realitással ellentétes.

Bárhova is menjek, bármit tegyek, az emberek testként válaszolnak. Az emberek bennem a testet látják. Az emberek a szerepem, a nemem, stb. alapján fognak velem kapcsolatot teremteni, és nem szellemi látásmóddal. Ezért egyedül én vagyok az, akinek állandóan meg kell erősítenem ezt a látásmódot, és vállalnom kell annak a felelősségét, hogy újra és újra emlékeztessem önmagamat a „ki vagyok én?” kérdés válaszára, miközben szembenézek az élet különböző szituációival. Engednem kell, hogy a belső tudatosságom átszűrje mindazt, ami a külvilágból jön, és állandóan emlékeztetnem kell önmagamat a szellemi igazságra, hogy én egy lélek vagyok. Itt kezdődik a szellemiség kihívása. Ezen aktív erőfeszítés nélkül mindent csak passzívan szívunk önmagunkba. Bármi jöjjön felém, az legtöbbször a külvilágból jön és az igazi realitással ellentétes. Tehát, nekem magamnak kell a szituációra válaszolnom. Ebben az első mérföldkő a meditáció.

Csendben ülök. A gondolataimat elszakítom a testtől és arra a parányi fénypontra koncentrálok, ami a homlokom középpontja mögött van. A meditáció összes tapasztalata ebből a tudatosságból merül fel. Minden perc, amit meditációban töltök, értékes, de a legértékesebb idő a reggel, mert ez teremti meg a helyes perspektívát a nap további részére. Ha a napot nem így kezdem, akkor a hatások a nap folyamán olyan erőteljesek lehetnek, hogy nagyon könnyen elfelejthetem, hogy valójában ki is vagyok. A felejtés itt olyan, mintha szellemi amnéziában lennék; minden kikerül a központból és elkezdek újból hétköznapi módon gondolkodni, önmagamat testnek és szerepnek látva. Amikor minden reggel időt töltök azzal, hogy a „ki vagyok én” tudatosságában legyek, ez segít abban, hogy a saját önbecsülésem és öntiszteletem újból megerősödjön. 

Én, a lélek

Csendben ülök… Tudatába vagyok a sok különböző energiának, amiből az élet felépül… Egy kis időre el akarom fordítani a figyelmemet ezektől a fizikai energiáktól és az energiámat befelé irányítom… Tudatosan arra figyelek, hogy ellazuljak, hogy elengedjem az izmok feszültségét…., minden nyugodttá válik… ellazulok… Most, ahelyett, hogy kifelé tekintenék, engedem, hogy a tudatommal befelé nézzek… Bár érzékelem a kinti világot, de eldöntöm, hogy néhány percig nem azt nézem… engedem, hogy a külvilág hangjai eltűnjenek a messzeségben… A tudatom képernyőjén elképzelek egy fénypontot…  Ahogy a test békésen ül, tudatába kerülök az életerőnek, az élet forrásának a homlokom közepén. Ez vagyok én, egy örökkévaló fénypont. Az örökkévaló formám tudatosságában összegyűjtöm az energiáim teljes erejét… Tudom, hogy én ennek a fizikai eszköznek, a testemnek vagyok a mestere… Én irányítom a fizikai érzékszerveim működését… Mit látok ezeken a szemeken keresztül? Én döntöm el, mit mondok az ajkaimon keresztül, hogy mit szívok magamba mindabból az információból, amit hallok a füleimmel… Én, a fénypont, az örökkévaló lélek vagyok a teremtő. Én, ez a pont egy végtelen energia vagyok. Én vagyok a mester. Ezzel a tudatossággal képes vagyok fényt és életet küldeni a fizikai testen keresztül, arra használva ezt a testet, ami épít és táplál, ami jósággal teli.