A szellemi életvitel 8 alapelve - 1. alapelv

A szellemi életvitel alapelvei, amik a saját szemlélődésünkkel és a csenddel segítenek bennünket a mindennapi életünkben.

1. Alapelv: Megfigyelni, de nem magunkba szívni

A megfigyelés azt jelenti, hogy bármilyen helyzetbe kerülünk, bármilyen vonatkozásban, egy újfajta gondolkodási pozícióba helyezzük magunkat.

A megfigyelés egy olyan csendes képesség, amit meg kell tanulnunk, ha világosan fel akarjuk mérni, hogy milyen pozitív változásokra van szükség egy adott szituációban, vagy egy bizonyos személy vonatkozásában. Amikor kívülálló, független megfigyelők vagyunk, ez azt jelenti, hogy a tudatunk állandóan világos és szabad, tehát nyitott az új perspektívák felé, és így tanulunk meg figyelemmel meghallgatni másokat, és ráhangolódni mások valóságára.

A megfigyelés lehetővé teszi számunkra, hogy kreatívak, termékenyek, hatékonyak legyünk, mert teret engedtünk egy igaz és jobb megértés számára.

Ha nem tanuljuk meg a megfigyelésnek ezt a művészetét, akkor reagálunk, és magunkba szívjuk a személy vagy szituáció negativitását. Elmerülünk a „Mi a baj?” futóhomokjában, ami meggátol bennünket abban, hogy a helyére tegyük a dolgokat. Amikor a negatív érzelmeket magunkba szívjuk, és feltöltődünk azokkal, elnehezülünk, és reménytelenül földhözragadttá válunk.

A túlterheltség miatti gravitáció nem teszi lehetővé, hogy felülemelkedjünk a történteken, és a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük. Eredményeképpen elveszítjük a perspektívát, és túlreagáljuk a dolgokat.

Ha meg szeretnénk érteni, hogy a megfigyelés mentális pozíciója hogyan segít bennünket a perspektivikus látásmód erejének a megszerzésében, érdemes megnéznünk a madarak és a hangya példáját. Míg a hangya állandóan nyüzsög, rohangál ide-oda, hogy megtalálja, és összegyűjtse az élelmet, mindig csak azt fogja látni, ami közvetlenül az orra előtt van. Ezzel szemben a madár felemelkedik a földről, egyre magasabbra száll, és egyre nagyobb távlatból kezdi látni az egész képet, mint ahogyan a földről, vagy akár egy faág tetejéről láthatná. Az egész kép látása egy teljesen más perspektívát mutat. Csak ezek után lesz képes arra, hogy tisztán lássa, hogy merre menjen, és mit tegyen.

Amikor elveszítjük a perspektivikus, távlati látásmódot, belebonyolódunk a részletekbe, elmulasztjuk azt, ami „nyilvánvaló”, és el se tudjuk képzelni, hogy más valóságok is léteznek.