Ahimsa - Erőszakmentesség

A vegetáriánus életstílust gyakran összekötik az erőszakmentesség értékével, vagyis a velünk született tisztelettel az összes élő dolog iránt. Az erőszakmentesség azon a megértésén alapszik, hogy egy emberi lény természetes természete a béke, a rend és a harmónia. Az erőszakmentesség, vagy ahimsa nem pusztán egy keleti életszemlélet, de az ősi nyugati kultúrákban is nagyon szilárdan hittek ebben. Az egyik legjobban ismert vegetáriánus abból az időből, a filozófus-tudós, Pitagorasz.

Pitagorasz egy görög szigetről, Szamoszról származott. Több, mint húsz évig tanult Egyiptomban, majd dél-Olaszországban telepedett le, ahol megalapította a tudósok első közösségét. Ez a közösség arról volt ismert, hogy az igazságot kutatták. A tudomány célját abban látták, hogy el kell érni, és fel kell fedezni az igazságot, amit realitásnak neveztek. Nem a tények és tárgyak igazságát, ahogy ez most a modern tudományokban történik, de az igazságot, amely az Univerzum szabályát jelenti, amit a filozófus tudósoknak a csenden, a tiszta gondolaton és a tudáson keresztül kellett felfedezniük. Ez minket Albert Einstein nagyon jól ismert kijelentésére emlékeztet: „én szilárdan hiszek abban, ahogy az ősök is hitték, hogy a tiszta gondolat tudja megérinteni a realitást.” Tehát, a pitagoraszi iskolának a célja az volt, hogy az én újra összekapcsolódjon az univerzális realitással, azt újból felismerje, vagyis személyesen megtapasztalja a Kozmosz eredeti és alapvető harmóniáját. A Kozmosz harmóniát, egyensúlyt, békét és rendet jelent az örökkévaló Univerzumban. Az emberi élet, valójában az összes élet ennek a kozmikus harmóniának és rendnek volt a része. De ki tudja megtapasztalni az eredeti harmónia kozmikus mintázatát? Pitagorasz számára csak azok voltak erre képesek, akik csendben, koncentráltan és erőszakmentesen tanultak. Egy erőszakos karakter, egy erőszakos tett leblokkolja a keresőt, megállítja őt abban, hogy belépjen a kozmikus harmónia megértésébe és megtapasztalásába. Ezért a közösség összes új tagjának két éven keresztül meg kellett őrizni a csendet /néhányan öt évig is csendben maradtak/, mielőtt megengedték nekik, hogy kutassanak és részt vegyenek a kísérletekben és megbeszéléseken. Ennek a csendnek az volt a célja, hogy a tudatot és az intellektust teljesen szabaddá tegyék a haszontalan gondolatoktól és vágyaktól, amik olyanok voltak, mint a felhők és hegyek, amik elrejtik az igazság fényét. A csendnek ott volt a dupla szerepe, a tudat megtisztítása, de az is, hogy segítse az Örökkévaló Eggyel való kapcsolatot a gondolat által, vagyis, hogy elérjék a Kozmosz isteni felépítését. A csend gyakorlásával együtt az igazság keresőinek tiltott volt, hogy bármilyen típusú húst egyenek. Pitagorasz, ugyanúgy, mint az indiai szentek, hitte, hogy az erőszakos energia, ami a leölt állatokból jön, megsemmisíti a tudat békéjét és ennek az a következménye, hogy nem tudják elérni a realitást. Abban hittek, hogy a realitást csak akkor lehet elérni és azzal összekapcsolódni, amikor a tudat tiszta és áttetsző. Bármilyen típusú erőszakosság megsemmisíti a tisztaságot és átláthatóságot. Azoknak, akik ehhez az iskolához akartak csatlakozni, jó karakterrel kellett rendelkezniük. Senkit nem fogadtak el, bármennyire okos, vagy fontos volt, ha bármilyen módon erőszakos személyiséggel rendelkezett, például: hazudott, lopott, vagy bármilyen fizikai erőszakban vett részt. A kutatóknak meg kellett őrizniük a cölibátust is, mert teljes koncentrációra volt szükség a tanulmányban. Pitagorasz mélyen hitte, hogy mindezek szükségesek, mert teljes tisztaságra van szükség ahhoz, hogy valaki elérje az élet igazságát.

Az igazságot kutatni, azzal kísérletezni, vagy azt megbeszélni, önmagában nem elegendő. Az igazságot csak intellektuális folyamaton keresztül nem lehet elérni, de a tudatot és intellektust egy olyan befogadó állapotba lehet helyezni, hogy az isteni igazság kinyilvánítsa önmagát a becsületes keresőnek.